A magyar labdarúgó-válogatott utolsó világsikerét füttykoncert közepette érte el
Különleges év volt 1968 – mind a világ politikai-társadalmi eseményeit, mind a magyar labdarúgást tekintve. Az olimpiai labdarúgó-válogatott címvédőkét érkezett Mexikóba, s aranyéremmel tért haza, ezzel, ha rövid időre is, de, feledtetve a magyar futball válságáról értekező hangokat.
Mind a világ politikai-társadalmi eseményeit, mind a magyar labdarúgást tekintve különleges év volt 1968. Ez az esztendő – a politikai-társadalmi színtéren – elhozta a párizsi diáklázadásokat, a prágai tavaszt, a vietnami háború elleni tüntetéseket, az Egyesült Államokban pedig kiújultak a faji ellentétek.
A magyar labdarúgás színterén 1968 szintén emlékezetesnek mondható: a magyar válogatott mindössze két hivatalos meccset (előbb 2:0-ra vertük a Szovjetuniót, majd 3:0-ra kikaptuk tőlük) játszott, míg az olimpiai-válogatott a mexikói olimpián szerepel.
A különleges levegőjű, Mexikóvárosban rendezett ötkarikás játékokra a magyar csapat címvédőként utazott. A feladata pedig nem volt kisebb, minthogy – ha egy kis időre is, de – elcsendesítse a magyar futball válságáról beszélőket.
Visszasírjuk a magyar foci ezen válságát!
Csakhogy majd hatvan év távlatából érzékeltessük a „válság” szó jelentését: a magyar klubcsapatokban (Ferencváros, Újpesti Dózsa, Vasas), olyan egyéniségek játszottak, mint Albert Flórián, Dunai II Antal, Göröcs János, Varga Zoltán. Szóval ebben a „válságos” időszakban futballozó labdarúgókból állt össze Lakat Károly szövetségi kapitány irányításával a Mexikóba utazó, és aranyéremre esélyes olimpiai-válogatott.
„Sajnos azokat a nézeteket is szét kell oszlatni, hogy csak mi tudunk futballozni és ez az olimpiai torna afféle sétagalopp”.
kommentálta a a Népsportnak az olimpiai csapat Nigéria elleni 1:1-re végződő felkészülési meccsét Sós Károly a felnőtt A-válogatott szövetségi kapitánya. A szakember csalódottságának adott hangot, miközben a játékos lélektelenségére panaszkodott.
A magyar labdarúgó-válogatott alapembere disszidált
Aztán csakhogy még nehezebb legyen a helyzet, a Népsport 1968 október 14-én már arról számolt be, hogy Varga Zoltán megszegve olimpiai esküjét, még a mérkőzések megkezdése előtt elhagyta az olimpiai tábort, egyúttal Mexikót is. (Az igazság az, hogy Varga a helyi magyaroknál húzta meg magát).
A Ferencváros játékosa gyomorrontásra hivatkozva kihagyta a csapat városnéző sétáját, mire a társai és a szakmai stáb tagjai visszatértek, már csak egy szekrényfogason lógó nyakkendőt találtak. Az olimpiai csapat alapembere disszidált.
„Hazugság, rút hazugság lenne azt állítani, hogy a Varga-ügy miatt lett az első mérkőzésen (egész pontosan a második mérkőzésen, az első meccset Salvador ellen játszottuk, s nyertünk 4:0-ra) 2:2, a futball alapjait akkoriban még csak tanulgató Ghána ellen az eredmény.”
az olimpiai csapat edzőjének fia, Lakat T. Károly visszaemlékezésében írja
Ráadásul az afrikai csapat elég közel állt a győzelemhez, hiszen kétszer is eltalálta a kapufát.
Ezt követően azonban nem volt megállás: Dunai II Antal góljaival kétgólós győzelem Izrael ellen a csoport utolsó mérkőzésén, majd a Guatemala elleni negyeddöntőt Szűcs Lajos fejesgólja döntötte el, az elődöntő Japánnal szemben úgy lett 5:0, hogy a Népsport tudósítása szerint „a magyar csapat összjátéka fél órán át pontatlan és lassú volt”.
Döntőben a bolgárok ellen
Ezt követően jöhetett a Bulgária elleni olimpiai döntő. A meccset megelőzően Juhász István (a fináléban gólt szerző támadó) elmondása szerint a bolgár csapat illetékesei megpróbálták elérni a magyar vezetőknél, hogy legyen a meccs döntetlen, ezzel ugyanis Bulgáriának is lehetett volna olimpiai aranyérme labdarúgásban.
A hangsúly a feltételes módon van, a magyar vezetők ugyanis a játékosokra bízták a döntést. „Nyerjen a jobb csapat” – hangzott a döntés.
A labdarúgók pedig ugyan 0:1-s hátrányba kerültek, de, ahogy a meccset közvetítő Vitray Tamás fogalmazott „volt két perc futball, és benn van két gól”.
A pillanatok alatt kapott két gólt nem tudták feldolgozni a bolgárok: két percen belül három labdarúgójukat is kiállították. (Mihaylov például mérgében a játékvezető fejéhez vágta a labdát).
Innentől kezdve már csak formaság volt a mérkőzés: a helyi drukkerek nem túl nagy örömére a magyar csapat kényelmes játékkal, még két gólt szerezve 4:1-re nyerte a mérkőzést.
A helyi szurkolók nem osztoztak a magyar örömben
A magyar csapat örömünnepét beárnyékolta a helyszínen lévő szurkolók dühe. A helyiek ugyanis fütyültek, szitkozódtak, a párnájukat a játéktérre hajigálták. A szurkolók viselkedése a bolgár játékosok tettei, illetve a helyi szinten drága belépők miatt, s végül unalomba fulladt finálé miatt történt.
De ez mit sem von le abból, hogy a magyar olimpiai-válogatott megérdemelt győzelmével 1968-ban, Mexikóban megvédte az 1964-ben Tokióban szerzett aranyérmét.
Külön érdekesség, hogy egészen napjainkig a három arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel a magyarok a második helyen állnak az olimpiai labdarúgótornák éremtábláján.