Amikor világbajnoki döntőben vertük a kínaiakat pingpongban – interjú Jónyer Istvánnal
A magyar asztalitenisz-válogatott 1979-ben, Phenjanban csodát tett, úgy lett aranyérmes, hogy már akkor a világ legjobbjának számító Kínát kétszer (a csoportban és a döntőben) is legyőzte. A nemzeti együttes játékosa, Jónyer István mesélt a városról, hal ízű csirkéről, s ijedt kínaiakról.
Az 1979-es asztalitenisz világbajnokságot különleges helyszínen, Észak-Korea fővárosában Phenjanban rendezték. Mit láttak a városból?
Volt egy hatalmas tér, ott volt a sportcsarnok, ahova gyalog mentünk át a szállodából. A tér és a sportcsarnok is gyönyörű, azzal nem volt probléma, az étkezésekkel már annál inkább, a csirkének hal íze volt.
Vittem magammal vízforralót és különböző zacskós leveseket ettem, illetve a magyar különítménytől kértem 30 kilogramm sárgarépát, hogy az erőnlétem megmaradjon. Megmutatták nekünk, hogy merre élt, mit csinált Kim Ir Szen, a Koreai NDK vezetője, de igazából mindig is a pingpongra koncentráltam, nem a látványosságokra. Csak illendőségből mentünk el a városnézésre.
A magyar sportolók kapcsán többször felmerül, hogy nehezen teljesítenek, ha többezer ember előtt kell játszaniuk. A Kína elleni vb-döntőt a helyszínen 22 ezer ember nézte – ráadásul jelentős részük nem a magyar csapatnak szurkolt. Hogyan kezelte a körülményeket?
Mindig imádtam a nagy tömeget. Minél többen voltak, annál jobban játszottam. Ez valahogy engem nagyon földobott. Ha a futballt vesszük alapul, akkor nem is értem, hogyan tudnak manapság a játékosok üres stadionokban focizni. Ez nyomasztó. Nincs egy hangos felkiáltás, ha valaki csinál egy jó cselt. Nekem a közönség volt a mindenem. A kalkuttai világbajnokságon (1975), Indiában nagyjából tizenötezer ember volt a helyszínen, abból tízezer megcsókolta a kezem, amikor megnyertem a vb-t.
Sosem zavarták az ellendrukkerek?
Egyszer zavart, Újvidéken. Magyarlakta területen játszottunk, és a helyiek a kínai versenyzőknek szurkoltak, az zavaró volt. Belülről nem nagyon tudtam megemészteni, ott sajnos a döntőben 5-2-re kikaptunk. Az nyomasztó volt.
„Azt éreztük, hogy egyszerűen nem veszíthetünk” – fogalmazott korábban annak kapcsán, hogy mit érzett a kínaiak elleni döntőt megelőzően. Mi az, ami táplálta ezt az önbizalmat?
Mert a csoportmérkőzésen aránylag simán nyertünk 5-2-re, ráadásul az egyes meccseket is viszonylag könnyen hoztuk. A döntőhöz érve nagy lett az önbizalmunk, mert mindenkit megvertünk. A kínaiak pedig sápadtak voltak, remegtek. A fináléra a mérkőzést már senki nem akarta közülük vállalni. Megkérdezte az edzőjük, hogy ki akar játszani, és nem volt jelentkező. Ez azért sok mindent elmond. A csoportmérkőzésen legyőzött ellenfelem a döntőre már nem vállalta a meccset.
Ebben az önbizalomban nagy szerepe volt a szövetségi kapitánynak, Berczik Zoltánnak. Hogy nézett ki vele a felkészülés egy-egy tornára?
A világbajnokságokra, Európa-bajnokságokra nagyon jól fel tudott minket készíteni. Tudta, mikorra kell jó formába lendülnünk. Utolsó héten már pihentünk, csak speciális gyakorlatokat végeztünk.
A pályára úgy mentük ki, mint az oroszlánok. Elhitette velünk, hogy nem lehet minket legyőzni. Mindig azt mondta, először verjük meg Európát, és ha az sikerült, jöhet a világ. A folyamat a fontos. A világbajnokság előtt egy évvel, 1978-ban, a duisburgi Európa-bajnokságról majdnem az összes aranyat elhoztuk, már az mutatta, hogy valami készül.
Mit adott ő a magyar asztalitenisz sportnak?
Mindent. A világ legjobb edzője volt. Minden furfangot, minden egyes poént kitalált, hogyan lehet az ellenfelet megverni. Megmondta előre ki, kivel fog játszani, holott a sorsolás még el se készült. Nagyon értett az asztaliteniszhez.
Világ- és Európa-bajnok. Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen sokra vigye?
Borzasztó kitartás. Belső ösztönző erő, ami viszi előre az embert. Ez nálam a mai napig megvan. Úgy élek, hogy amit másnapra kitalálok, azt megakarom oldani. És amit megálmodok, azt szeretem mindig százszázalékosan megvalósítani. Vagy profin csinálok valamit, vagy sehogy.
Mi az, ami megfogta a pingpongban?
Igazából focista akartam lenni. Kijártam a DVTK meccseire labdaszedőnek. A tornatanárom kosaras volt, így azt a sportot is imádtam. Aztán kézilabdáztam. A röplabda volt egyedül az, amit néztem, de nem űztem, mert nem tetszett, hogy csak felfele kell ugrálni.
Nem volt benne komolyabb mozgás. A véletlennek köszönhető, hogy elindítottak egy iskolai bajnokságon, hungarocell ütővel megnyertem a versenyt, majd elhívtak a DVTK-ba edzeni. Mikor odakerültem, 18-19 pontnyi előnyről kaptam ki mindenkitől. Aztán kölcsönkértem nyárra egy asztalt, és minden nap tíz-tizenkét órát játszottam, mire visszamentem, én adtam 18-19 pont előnyt másoknak.
Mi kéne ahhoz, hogy legalább megközelíthető legyen egy, a 79-eshez hasonló siker?
Tehetségesebb játékosok, és sokkal több edzés. Az a baj, hogy az edzőink sem ismerik azt a szintet, nem tudják, hogy mit kellene játszatni a játékosokkal. Minket meg nem nagyon kérdeznek.
Jónyer István focista akart lenni, de egyszer elindítottak egy iskolai asztalitenisz bajnokságon, onnantól kezdve pedig nem lehetett elrángatni a pingpongasztal mellől. Az alázat és a kitartás a sportág kiemelkedő alakjává tette: Európa-bajnokságot és a világbajnokságot is négyszer nyert, 2021-ben pedig a Nemzet Sportolójának választották. Tagja volt annak a válogatottnak, amely 1979-ben Phenjanban, Kínát kétszer is legyőzve csapat-világbajnoki aranyérmet szerzett.
Világszerte ismert és elismert játékos, általa lett híres az oldalpörgetés (más néven: kiflipörgetés). És a mai napig úgy él, ahogy sportolt: vagy profin csinál valamit, vagy sehogy.
Sokéves sportújságírói tapasztalattal rendelkező szakértői csapatunk mindig igyekszik a legérdekesebb hírekkel és elemzésekkel szolgálni a sportvilágból.
