Amikor a csapatból Aranycsapat lett
A magyar labdarúgó-válogatott 1952-ben, Helsinkiben szerezte első olimpiai aranyát. Amit Gallowich Tibor megalapozott, azt Sebes Gusztáv fejezte be, létrehozva ezzel az Aranycsapatot. Azt a csapatot, amely Finnországban „mutatkozott be” a világ focijának – nem is akárhogy.
A magyar labdarúgás a XX. század elején, közepén meghatározó szereplője volt az európai futballéletnek. Az akkoriban virágzó futballkultúra, az ezt motorként hajtó polgári-értelmiségi közeg és Budapest grundjai futószalagon termelték ki a világszínvonalú játékosokat. Ezek a labdarúgók pedig egy organikus, egyúttal a folyamatos újításokat kereső szakmai környezet körforgásába kerültek.
Ennek tudatában nem meglepő, hogy az 1952-es helsinki olimpiára utazó magyar labdarúgó-válogatott sem egy „önmagát kereső társaság”, nem egy állomás, sokkal inkább a magyar futball csúcsterméke volt. Ahogy az sem meglepő, hogy a Finnországba utazó együttes tagjai nem Sebes Gusztávnál mutatkoztak be a válogatottban. Az tizenegy játékosból már kilenc az 1940-es közepén, Gallowich Tibor szövetségi kapitányságának idején (1945-1948) magára húzhatta a meggypiros mezt.
Négy évnyi veretlenséget produkált a legnagyobb focicsapat!
És még valami: az Aranycsapat sikere, és négy éven át (1950. május 14. – 1954. július 4.) tartó veretlensége mögött nemcsak a játékosok zsenialitása, hanem a magyar futballszakmai közeg, a szellemi hátország nagyszerűsége állt.
A „visszavont középcsatár” szerepköre és koncepciója (illetve az ebből kifejlődő és akkoriban forradalminak számító 4-2-4-es formáció) a Franciaországot is megjárt MTK-tréner, Bukovi Márton fejéből pattant ki, amelyet aztán a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv tökéletesen illő ruhaként húzott rá Hidegkuti Nándorra.
S ezek után miért állja meg helyét az, hogy a magyar nemzeti csapat Helsinkiben mutatkozott be a világnak? Mert a Rákosi Mátyás irányította politikai vezetés sem az 1948-as londoni olimpiára, sem az 1950-es brazíliai világbajnokságra nem engedte el a csapatot. A helsinki „utat” a szövetségi kapitány, az 1947-1950 között a Szakszervezeti Tanács sportosztályának vezetője, Sebes Gusztáv járta ki az erről döntő politikai szervnél.
„Több remek csapat is volt rajtunk kívül – a szovjetek, az osztrákok, a svédek, a jugoszlávok, az olaszok –, de úgy éreztem, megvannak a játékosaink és a taktikánk, hogy bárkivel versenyre kelhessünk”.
mesélte Sebes a FIFA-nak
A románok legyőzésével mutatkozott be az Aranycsapat
Aztán sem az eredmény, sem a stílusos játék nem maradt el. A nyögvenyelősen megnyert, Románia elleni 2:1-es olimpiai selejtezőt követően a magyar válogatott úgy jutott el a döntőig, hogy Olaszország, Törökország és Svédország ellen mindössze egy gólt kapott, és összesen tizenhatot rúgott.
„Azok a magyarok, akik 7-1-re legyőzték csapatunkat, a világ legjobbjai közé tartoznak” – írta egy török lap az 1952. július 24-i meccs másnapján, egyúttal hozzáfűzték, a magyar csapat „a labdarúgás magas művészetét mutatta be”.
A döntőben a jugoszlávok jöttek
A Jugoszlávia elleni döntő nehezen ment: egészen a 71. percig nem esett gól, ekkor jött Puskás (aki egyébként a 36. percben büntetőt hibázott), majd a 88. percben Czibor állította be a 2:0-s végeredményt, amely azt is jelentette, hogy a magyar labdarúgó-válogatott 1952-ben Helsinkiben, az Olympiastadionban hatvanezer ember előtt megszerezte első olimpiai aranyérmét.
Puskás a meccs után is bizonyította, hogy mitől Puskás
„Puskás, a magyar csapat kapitánya végtelenül boldogan áll fel a győzelmi emelvényre, s a himnusz hangja mellett felvonják a magyar lobogót a győzelmi árbócra. Itthon milliók örvendeznek. Labdarúgóink is teljesítették hazájuk, dolgozó népünk iránti kötelességüket és világra szóló, nagy sikert értek el”.
tudósította a hallgatóságot Szepesi György Helsinkiből
Míg Puskás Ferenc csak ennyit mondott a megnyert döntő után: „megtettük, amit tennünk kellett, és mindezt stílusosan tettük”.